Álmok pukkannak szét, mint a színes buborékok...

Kissé borús lesz a mostani bejegyzésem, lehet. Talán az őszi betegség teszi, vagy a közelgő karácsony. Ilyenkor mindig számot kell vetni, hogy átlépjünk a következő évbe, egy új életbe. Hogy miért teszem ezt most, azt ki lehet találni. Most csak így érzem...
Furcsa egy gyermekkorom volt, az hétszentség. Az iskola egyik legjobbja, a biztonságos szülővárosból átkerül egy másik világba, egy másik városba. Normális emberek közé keveredtem, amikor kezdtem felfedezni, hogy nem is számítok normálisnak. Geek vagyok, egy idegen, aki keresi a helyét. Új világot kellett felfedeznem, hogy boldoguljak az új szabályokban. Meg is találtam a szerepjáték által, próbáltam egyfajta közösséget kialakítani ez alapján. Kortársaim nem hittek a dologban, a csajozás, bulizás és a többi tinédzserbetegség vitte őket egyfajta mederben. Néhányan azért csatlakoztak, és az iskolaévek végére el is fogtak tévelyedéseimet. Maszkot húztam fel, hogy elfogadjanak, és nagyon kevés embernek mutattam meg, mi van a maszk mögött.
Aztán jött a felnőttkor. A Gazdálkodj okosan mélyen a húsomba mart, azt lüktette belém, hogy a falat betevőt most már nekem kell megszerezni. Ki se pihentem magam, máris munkába álltam, ha nem volt munka, akkor addig tartottam ki, amíg csak lehetett. Sosem volt olyan, hogy ne lett volna tartalékom, hogy ne lett volna bevétel valahonnan. Egyetlenegyszer kellett segítséget kérnem a testvéremtől, de abban se volt sok köszönet.
Az élet sodort magával. Új környezetek, új beilleszkedési lehetőségek. Mindenhol úgy tartották, milyen rendes munkatársat ismertek meg bennem. A saját kicsi világom természetesen megmaradt, hol újabb elemekkel gazdagodott, hol a homályba veszett néhány részlet. Folyamatosan változott, és volt, hogy bizonyos részeitől elbúcsúztam, búcsút intettem.
Az életembe az utóbbi időkben beárnyékolta sok-sok esemény. Búcsút kellett intenem a szülőktől, akik tulajdonképpen nem hagytak gyerekként felnőni. Apám, aki kirángatott a valóságba, és anyám, aki visszarángatott a szoknyája mellé, hogy viseljem gondját. Közben a két testvér között is őrlődtem, az egyik a jövőmet kívánta egyengeti apró lökésekkel, noszogatásokkal, a másik meg szintén maga mellett kívánt tartani. Eme konfliktusokból lett úgymond elegem, és kiugrottam egy másik életbe.
Barátaimban sokszor csalódtam, vagy ők csalódtak bennem. Azt hitték, hasonlóak vagyunk, vagy én hittem azt, hogy a barátságok örökre köttetnek. Ám amikor a baráti kapcsolat kissé egyoldalúvá válik, amikor nem lehet megosztani velük gondodat, bajodat csakis ami jó, azt lehet, nos, akkor érik, vagy változik a barátság haversággá. Morzsolódnak, amint azt látják, nem vagy egyáltalán hasznukra... Így vált köddé a szerepjáték, és mind ama furcsa világ, amiben sokan nem hisznek. Néha-néha még rátekintek, de felnőni látszó geekségem már nem kívánja azt.
Talán ellustultam, ez lehet a baj. Vagy hagyom, hogy a színes léggömbök szétpukkanjanak. Némelyik messzire sodródik, és nagynehezen tudom elkapni őket. Hiányzik valami, és tudom, hogy újabb és újabb buborékok keletkeznek, újabb és újabb részletekkel gazdagodik kicsiny világom, de vannak részek, melyeket belepi a gaz, sötét árnyakkal, veszélyekkel teli erdőbe, mocsárba rejtőzik. Várja az embert, hogy felfedezzék őt is, a benne rejlő kincset, amit beragyogja a tájat...